Hogyan építsük be Montessori módszerét a mindennapjainkba?

Montessori otthon

Montessori otthon

Szabadság - határokon belül

2020. március 04. - mozeskosar

Hogyha megengednénk a gyermeknek, hogy azt tegyen, amit csak akar, amikor az önfegyelme még kialakulóban van, azzal elárulnánk a szabadság eszméjét.                                      ~ Maria Montessori

girl-standing-on-grass-field-facing-trees-2253897.jpg

A Montessori pedagógiával kapcsolatban két - egymással teljesen ellentétes - félreértés kering: az egyik, hogy a Montessori gyerekek azt csinálnak, amit akarnak. A másik pedig, hogy a Montessoriban nagyon szigorúak a szabályok.

Az igazság valahol félúton van. Montessori szerint a gyermekeknek határokon belüli szabadságra van szüksége. Én a határokat úgy képzelem el, mintha egy kert körüli kerítések lennének: a kertben a gyerekek szabadon játszhatnak, biztonságban vannak. Nem hagyjuk azért teljesen felügyeletlenül őket, de például be tudnunk menni a házba, és az ablakból figyelni őket. Viszont, ha nem volna kerítés, akkor vagy folyamatosan a sarkukban kellene loholnunk, vagy nem lennének biztonságban, hiszen elkóborolhatnának, vagy veszélybe kerülhetnének. 

Ha csak szabályok vannak, de nincs szabadság, azzal az a probléma, hogyha egy gyerek szoros korlátok között él, az lehet, hogy rövidtávon kifizetődőnek tűnik (azaz a gyermek megtanulja, hogy mindig úgy és azt kell tennie, amit mondunk neki), de hosszútávon semmiképp sem lesz az. Magamat is sokszor emlékeztetnem kell, hogy a gyereknevelés egy hosszútávú befektetés. Lehet, hogy sokkal nehezebb most választási lehetőségeket adni, meg empatizálni, de mindez később meg fog térülni. Nem az a fontos, hogy azt tanulja meg, hogy azért kell hidegben kabátot venni, mert anya azt mondta, és ha nem veszem fel, annak olyan következményei vannak, amit szeretnék elkerülni.. (ezek általában gyakorlatilag büntetések) hanem, mert tudom, hogy kabát nélkül fáznék, esetleg megbetegednék. Persze hosszú évekbe telik, mire egy gyermek megérik arra, hogy ezt magától is belássa. Addig is nekünk kell megszabni ezeket a határokat a biztonságuk érdekében. Kedvesen, együttérzően, de határozottan. Ha a gyermekünk ellenkezik is, ez nem azt jelenti, hogy mi rosszat tettünk neki azzal, hogy megszabtuk a határokat. A legtöbben nem így nevelkedtünk, ezért egy dolgot fontosnak érzek kiemelni: attól, hogy határt szabtunk, és a gyermekünk ez ellen tiltakozik (sokszor nagyon hangosan, és nagyon hevesen), és mi nem fogunk a határon változtatni emiatt, még lehetünk velük kedvesek és elfogadók. Tehát, amikor egy erős negatív érzelmi reakciót vált ki a határ megszabása, akkor az érzelmeiket elfogadjuk, ezzel tudatjuk velük, hogy ilyenkor is szeretjük és megértjük őket, de ettől még a határon nem változtatunk. Ez sokunknak iszonyú nehéz szerintem, és néha egy halvány vonalon táncolunk az engedékenység és a szigorú szabályok között. Illetve ezek a határok, vagy keretek, a gyermek fejlődésével szélesednek,   változnak, és szépen lassan egyre nagyobb teret kaphat ezen belül a szabadság. Például egy épp két éves gyermeknek még nem hagyom elöl a polcon az ollót, hogy vágjon vele, amikor csak szeretne. Viszont egy három-négyévesnek már valószínűleg igen. Mivel minden gyerek fejlődése nagyon egyéni, ezért nem is az a fontos, hogy hány éves, hanem az, hogy megfigyeljük, hogy kialakult-e már benne vajon az az önfegyelem, ami szükséges hozzá, hogy a saját és környezete biztonságát biztosítja. 

A “kövesd a gyermeket” (egy nagyon sokat idézett, és szerintem sokszor félreértett Montessori idézet) tehát nem azt jelenti, hogyha egy pici gyerek érdeklődik az ollóval vágás iránt, akkor adjuk nyugodtan a mi ollónkat a kezébe. Ha úgy látjuk (a megfigyeléseink alapján), hogy elég fejlett hozzá a szem-kéz koordinációja, az önfegyelme megvan ahhoz, hogy megtanulja a biztonságos használatát, stb., akkor megpróbálhatjuk mondjuk kezdetnek egy lekerekített végű gyerekollóval úgy, hogy együtt fogjuk vele az ollót, vagy fogjuk neki a papírt. Az sem baj, ha belátjuk közben, hogy erre még nem elég érett, ennek még nincs itt az ideje, hiszen mi is követhetünk el hibákat. Szerintem ha őszintén megmondjuk, hogy ne haragudj, tévedtem, látom már, hogy ennek még nincs itt az ideje, egy időre elteszem az ollót, akkor azzal sok mindent tanítunk. Példát mutatunk, hogy a tévedés nem végzetes, a felnőttekkel is megesik, beismerjük a hibánkat, és elnézést kérünk. Fontos mindezt nyugodtan, erőszakmentesen, tényszerűen tálalni (bevallom,ez nekem sokszor nagyon nehéz feladat, gondolom, mivel én nem így nőttem fel). Így is kaphatunk erre erős érzelmeket válaszul (értsd: “hiszti”- ezt a szót nem szeretem, de talán így érthetőbb), amiket pedig ettől függetlenül kezelhetünk együttérzéssel. Hagyjuk, hogy sírjon, dühöngjön, addig, amíg magában, vagy másban nem tesz kárt. És közben vigasztaljuk, ha elfogadja a vigasztalásunkat.

A Montessori tanteremben a szabadság úgy nyilvánul meg, hogy a gyerekek szabadon mozoghatnak, választhatnak maguknak elfoglaltságot (munkát, ahogy azt nevezni szoktuk), beszélgethetnek. A keretek pedig, hogy tisztelniük kell egymást, és a környezetüket. 

Otthon a határokon belüli szabadság így tud megnyilvánulni például az öltözködésnél: "Ma a kék vagy a piros pulcsit szeretnéd felvenni?" Ebben a mondatban adtunk választási lehetőséget (bizonyos fokú szabadságot) a gyermeknek. Viszont a pulcsi felvétele nem opcionális, ez szabja a határt, pulcsit mindenképpen venni kell. Teljesen másképp hangzik ez a mondat, ha így kérdezzük: "Felvesszük a pulcsit?" Persze ez a kérdés is lehet jó, de csak akkor, ha el tudjuk fogadni a nemleges választ. Viszont ha úgy érezzük, hogy nekünk nem elfogadható, ha a gyermek pulcsi nélkül megy ki az utcára, akkor ebben szabunk egy határt. Mit tehetünk abban az esetben, ha a gyermek válasza az első kérdésünkre (Melyik pulcsit szeretnéd felvenni?) az, hogy nem, nem akarok pulcsit venni? Kedvesen, de határozottan mondhatunk neki valami ehhez hasonlót: "Hallom, nem szeretnél pulcsit venni. Megértem, hogy nincs kedved ennyi rétegbe öltözni, néha olyan sokáig tart, mennyivel jobb lenne egy szál pólóban szaladgálni! Sajnos, ez most nem választási lehetőség. A kék vagy a piros pulcsit választod?" Ha még ezek után sem akarja felvenni a pulcsiját, akkor mondhatjuk neki, hogy; "Látom, most nehezedre esik választani. Választok helyetted, vegyük a piros pulcsit." (Egyébként általában az én gyerekem itt heves tiltakozásba kezd, hogy ő mindenképpen a kéket szeretné felvenni, és akkor fel is veszi pillanatok alatt.)

Az időjárásnak megfelelő öltözködésben segítségünkre lehet még az előkészített környezet (bár a változékonyabb, kiszámíthatatlanabb időjárásnál ez kicsit nehezebb). Ha télen csak a téli cipők vannak szem előtt, akkor szinte biztos, hogy nem megyünk bele egy olyan harcba, hogy a gyermek a nyári szandáljában szeretne kimenni a játszótérre. Nálunk mostanában így szokott elhangzani a beszélgetés sokszor: "Kimehetünk a hótaposóban, viszont, ha lesznek pocsolyák, és a hótaposóban beleugrálsz, akkor haza kell jönnünk, mert az sajnos beázik." Így 99%-ban a gumicsizmát választja, és mégsem nekem kell utasítani. Azt is megtehetjük, hogy kidekorálunk egy hőmérőt, úgy, hogy a mínusz fokok mellé kabátot, sálat, sapkát rajzolunk, a melegebb időhöz meg rövid ujjú pólót, rövidnadrágot.. így a gyermek egyedül megnézheti, hogy milyen öltözködésnek megfelelő az időjárás éppen, és nekünk nem kellett beleszólnunk (ezzel is minimalizálva azt a lehetőséget, hogy hatalmi harc legyen belőle).

Egy másik példa a kereteken belüli szabadság, és az előkészített környezet együttműködésére, a gyermek számára hozzáférhető helyen tartott étel. Nekünk volt itthon egy kis hűtőnk, amibe minden nap annyi, és olyan ételt és italt tettünk, amit a nap folyamán Mila bármikor elfogyaszthatott. Ettől függetlenül együtt ettük a reggelit, ebédet, vacsorát. Ha a főétkezések között éhesnek, vagy szomjasnak érezte magát, akkor kérés nélkül odamehetett a saját hűtőjéhez, és kivehetett, feltálalhatott magának valamit (ott voltak a közelben saját tányérjai, evőeszközei, poharai, amiket szabadon használhatott). Nem is kell ehhez feltétlenül saját hűtő persze, lehet ez akár egy külön rekesz a nagy hűtőben, vagy csak egy polc, amire nem hűtve tárolandó ételeket készítünk ki (mondjuk gyümölcsöket, vagy kekszet). A keret ebben az, hogy amikor elfogy az étel, amit arra a napra, vagy hétre előkészítettünk, akkor nincs több, amíg újra nem töltjük. Idővel a gyerekek megtanulnak felelősséget vállalni, és beosztani az ételt, nem pedig az egészet elfogyasztani egyszerre. Evés közben természetesen ne hagyjuk őket felügyelet nélkül.

Kisebb, baba vagy totyogó korú gyerekeknél jól tud működni még az elterelés. Tegyük fel, hogy a gyermek elkezdi dobálni a kemény fa kockákat otthon. Erre mondhatjuk azt, hogy: "Látom, szeretnél valamit dobálni. Ezek a kockák túl kemények, valaki könnyen megsérülhet így. Gyere, dobáljuk a labdát!" Ezzel tiszteletben tartottuk a belső szükségletét (dobálás), mégsem engedtük neki, hogy veszélybe sodorja magát, vagy bárki mást. Illetve ebben a korban az előkészített környezetben olyan tárgyakat lehet megtalálni a gyermek szemmagasságában, amiket ő is nyugodtan használhat, kézbe vehet. Szerintem általában könnyebb is eltenni szem elől az olyan tárgyakat, amiket nem szeretnénk odaadni nekik, mint mindig nemet mondani rá, vagy mindig egy magasabb polcra tenni, ahogy a gyerek egyre nő, és egyre magasabbra ér el.

Ha mindez első olvasásra hatalmas munkának tűnik, az azért lehet, mert tényleg az. Velem is előfordul, hogy megkérdőjelezem magamban az egészet, hogy úgy érzem, nekem ez túl sok. De tudom, hogy ez a fajta munka a legfontosabb munkák közé tartozik, és ezért érdemes küzdeni. 

 

 

süti beállítások módosítása