A gyermek fejlődése és növekedése a környezete iránt érzett szeretetétől függ; ezért kötelességünk biztosítani, hogy azt érdeklődéssel magába szívhassa. 

Maria Montessori

(Kép forrása: https://www.instagram.com/p/BuTFvGQhgVW/?igshid=1nxq718u1494)

Mindannyian tudjuk, hogy az első 12 hónapban a kisbabák elképesztő sebességgel nőnek, változnak, tanulnak. Mozgásfejlődés szempontjából az első hat hónapban általában megtanulnak átfordulni, és vannak, akik már a kúszást, mászást is elsajátítják. Ez a bejegyzés elsősorban az önállóan még nem helyet változtató babákra vonatkozik. A Montessori babákról talán a legelterjedtebb információ, hogy kiságy helyett kezdettől fogva matracon alszanak a földön. Vannak családok, ahol mózeskosárban alszik a baba az első hónapokban, és vannak, ahol együtt alszik a szüleivel, vagy a szülei mellett saját matracon. 

Az újszülött első ismerkedése a világgal egy nyugodt, nem vizuálisan túlterhelt, (értem ezalatt, hogy nem minden különböző színű, zenélő, villogó) békés környezetben kezdődik. Egy tükör, egy életkornak megfelelő forgó, egy kényelmes fekhely (pl. topponcino) általában a legelső "movement area" részei. Persze, ne úgy képzeljük, hogy ide leteszik a babát, és aztán órákig nézelődik (bár van ilyen beállítottságú baba is). Amikor éppen ébren van és nem éhes, fáradt, pelenkája tiszta, komfortosan érzi magát, akkor lehet erre a helyre tenni, és megfigyelni, hogy mi az, ami leköti a figyelmét, milyen dolgokon pihenteti a szemét, mennyi idő után keres valami más érdekességet a szemével. A háttérben halk komolyzenét is hallgathatunk velük. Egy baba nem tud unatkozni, túlstimulálni viszont könnyű őket, ezért maradunk az egyszerűségnél. 

A Montessori forgók segítik a koncentráció, a szem-kéz koordináció, a szemmel követés, vizuális megkülönböztetés fejlődését, és egy biztos pontot adnak a babáknak, akik egyébként hátukon fekve még csak a plafont látnák. Érdemes kipróbálni a forgót, amit veszünk a babának, és megnézni az ő szemszögéből; feküdjünk alá, és nézzük meg, mit látni belőle az ő perspektívájából, milyen érzéseket kelt bennünk. A Montessori forgóknak az az egyik különlegessége, hogy viszonylag gyakran cserélődnek, nem úgy, mint az átlagosan árusított forgók, amit általában születés előtt megvesznek a szülők a babaszobába, és ott marad ameddig a gyermek a kiságya is. A Montessori forgók követik a látás fejlődését; pl. egy újszülött még csak a fekete fehér, kontrasztos ábrákat látja élesen, ezekből is csak rövid távolságra (kb. szoptatás közben az anyukája arcáig). Ennek megfelelően a Munari forgó az első (itt találtok egy angol nyelvű összefoglalót a Montessori forgókról). Különválaszthatók a vizuális és taktilis forgók: a vizuális forgókat nézni tudják a babák, a taktilis forgókat pedig már kezükbe vehetik, mozgathatják is.

(Kép forrása: https://www.instagram.com/p/BQ8cLS9DsZd/?igshid=dr46pmrylwu9)

A fent említett topponcino pedig egy kis puha párna-szerűség, aminek lényege, hogy az újszülött számára biztonságos, kényelmes helyet adjon, amiben könnyen és a lehető legkisebb megrázkódtatással lehet őt mozgatni egyik helyről a másikra. Nehéz egy újszülöttet felemelni, sokszor nem tudjuk az egész testüket biztonsággal tartani, a topponcino pedig az újszülött egész testét egyszerre támasztja meg. Amikor az anyán kívül mások kézbe veszik, nekik is könnyebb így megfogni, és az anya biztonságot nyújtó illata vele marad (születés előtt ezzel szoktak aludni, és szoptatás közben is használni akár az első naptól kezdve). 

A babák szenzoriális tapasztalatokból tanulnak, ezért mindent a szájukba vesznek, megfognak. A tárgyak után nyúló, fogni kezdő babáknak egy-két elérhető közelségben lévő, életkornak megfelelő játékot adhatunk. Ezek lehetnek akár az otthonunkban megtalálható dolgok is, mint egy fakanál, vagy egy fém habverő. A lényeg, hogy hagyjuk ezeket felfedezni, a szájába venni. Ha már kevésbé érdeklődik egy adott játék iránt, ugyanúgy lehet ezeket is rotálni, mint a nagyobb gyerekeknél.

A mozgás szabadsága egy nagyon fontos részét képezi a Montessori filozófiájának. Ebbe beletartozik, hogy nem pólyálják a kisbabát, nem adnak a kezeire kesztyűt, és később sem teszik olyan pozícióba, amibe önmagától nem volna képes kerülni. Nem használnak pihenőszéket, bébikompot, rugós hintát. (A hordozókendő más kategória, Montessori írt is róla, hogy más kultúrákban, ahol ezekben viszik magukkal a babákat az anyjuk, sosem sírnak például.) Nem ültetik fel, amíg a baba saját erejéből nem képes felülni, nem járatják, nem állítják fel, amíg önmagától nem tud felállni. A babák, sőt nagyobb totyogók ruházatánál is a szabadon mozgást tartják szem előtt; például egy pont jó rugdalózó már nem feltétlenül kényelmes a babának, inkább egy picit nagyobb legyen, mint kisebb. 

A baba iránti tiszteletünket úgy tudjuk kifejezni, hogy mindig elmondjuk neki előre, hogy mi fog történni (Például: most le fogjuk cserélni a pelenkádat). Egy idő után megszokják ezt, és picit megemelik a karjukat, jelezvén, hogy készen állnak. Ha úgy látjuk, hogy éppen valamire koncentrál, figyel, akkor megvárjuk, amíg azt befejezi, és csak akkor visszük a következő tevékenységhez. Sokat beszélünk hozzá, narráljuk neki a napunkat, a történéseket. Olvassunk neki könyveket, vigyünk magukkal mindenhova (lehetőleg azért ne túlzsúfolt helyekre, hangos zajok közé, de pl. parkba, sétálni, kisebb bevásárlásokra, piacra,).