Az anyák, és a társadalom általában, különös figyelmet kell szenteljen, hogy a gyermekek gyakran találkozzanak a legjobb nyelvvel. Jöjjön velünk a gyermek, amikor meglátogatjuk a barátainkat, és amikor találkozókra megyünk, különösen olyan helyekre, ahol az emberek hangsúlyosan és tisztán beszélnek. ~ Maria Montessori

A Montessori szülők születéstől kezdve törekszenek a választékos beszédre, és a dolgok pontos meghatározására; például, ahelyett, hogy: "Nézd kicsim, ott egy madár!" azt mondjuk, hogy: "Nézd kicsim, ott egy galamb/fecske/stb. Az élet első három évében a gyermekek megalapozzák a tudásukat, a tudattalan szivacs agy (ez egy Montessori által kitalált kifejezés, az élet első három évére vonatkozik, amikor - nagyon leegyszerűsítve- a gyermeki agy szivacs-szerűen felvesz mindent a környezetéből, és ezek lesznek későbbi személyiségének alapjai) magába szív minden hallott nyelvet. A gyermek tanulását, későbbi kommunikációjának sikerét alapozzuk meg azzal, hogy kommunikálunk a gyerekkel; tehát nem csak hozzá beszélünk, hanem vele beszélgetünk: kérdezünk, válaszolunk, interakcióba lépünk, és mindezt úgy tesszük, hogy rendes szavakat használunk, nem "babanyelven" beszélünk - értem ezalatt, hogy a tárgyak/dolgok általunk használt nevével illetjük. (például nem bibi, hanem seb) A felkészült felnőtt tudatosan válogatja a szavait, hiszen tudja, hogy mekkora hatással vannak ezek a gyermekek fejlődésére. Ezen kívül a sok-sok szépen megfogalmazott könyv, mondókák, versek is fontosak a korai nyelv elsajátításban, illetve a szókincs színesítésében.

A Montessori filozófiának talán ezért vagyok a leghálásabb az életünkben; arra késztet(ett), hogy elgondolkozzak, miért mondok bizonyos dolgokat, vagy miért pont úgy fogalmazok meg bizonyos dolgokat a gyermekemnek, ahogy. Tapasztalatom szerint, amikor az ember elkezd tudatosan odafigyelni, és elhatározza, hogy mondjuk ezt vagy azt mostantól nem fogom mondani, vagy helyette ezt fogom mondani, és így fogok reagálni, az valószínűleg nem fog elsőre "élesben" sikerülni. Viszont az a szerencsénk, és a csodálatos dolog az egészben, hogy nagy valószínűséggel újra és újra elő fognak kerülni ezek a helyzetek, és újra használni fogunk olyan kifejezéseket, amilyeneket nem feltétlenül szeretnénk (sokszor oda sem figyelve, át sem gondolva igazán), és ezek újabb lehetőségeket adnak nekünk a javításra. Magamon megfigyeltem, hogy ha fáradtabb vagyok, ha hirtelenebb, nehezebb helyzet adódik például, olyankor gyakran a berögzült sémák jönnek elő. Ami jó hír, hogy minél többször reagálunk másképp, annál inkább berögzül az új reakció, és egy idő után már ez lesz számunkra a norma, nem kell majd mindig emlékeztetni magunkat. Ami még sokat segíthet, ha megpróbáljuk, hogy amint érezzük magunkon, hogy kezdünk dühbe gurulni, vagy hirtelen nagyon mérgesek leszünk, először mindig veszünk egy mély levegőt, ezzel időt nyerve magunknak tudatosítani, hogy mit szeretnénk ebben a helyzetben tenni, hogyan szeretnénk reagálni. Fontos lesz-e ez öt év távlatában? Bánt-e ezzel a gyermekem valakit? Kárt tesz-e ezzel valamiben? Én sem vagyok tökéletes persze; a kislányom, Mila most két és fél éves, és csak fél éves kora környékén kezdtem el egyáltalán megismerkedni a Montessori módszerrel. A mai napig használom például a fent említett "bibi" szót, de igyekszem ilyenkor javítani, és a következő mondatban már "seb"-ként emlegetni. Nem gondolom azt sem, hogy baj lenne, ha valaki kifejezetten szereti, szeretné ezeket a szavakat használni (hiszen tényleg aranyosak, én is szeretem őket, a saját gyermekkoromra emlékeztetnek), csak ne vigyük túlzásba ezeket, és tudják  a gyerekek használni és értelmezni az igazi szavakat is az adott dolgokra.

Néhány kifejezés, amit igyekszem kerülni, vagy valamilyen alternatívát találni rájuk:

Az "ügyes vagy" és a "nem szabad". Ellentétes értelmű kifejezések, de egyiket sem szeretem használni. Az "ügyes vagy"-ot szerintem felnőttként hajlamosak vagyunk túlzásba vinni. Nem ellenzem a pozitív megerősítést (bár Montessori szerint ez szükségtelen, a gyermeket belső motiváció vezérli, így nincs szüksége külső dicséretre, vagy büntetésre) de az "ügyes vagy" szerintem nem elég konkrét, pláne, ha túl sokszor használjuk. Lehet, hogy az elején a gyermek büszke lesz magára, és önbizalmat ad neki, de hosszú távon megfelelési kényszerhez vezethet. Hiszen mindig azt mondták neki, hogy ügyesen csinál mindent, ha egy dologra nem mondják, akkor azt rosszul csinálta? Ahogy nőnek a gyerekek, mi, felnőttek is hajlamosak vagyunk egyre kevésbé "ügyesnek" titulálni őket, vagy már nem minden mozdulatukat dicsérni (alapvetően jóindulatból csináljuk ezt, hiszen a kicsi gyerek tényleg szinte minden egyes tevékenysége hatalmas dolog számára és számunkra is, mivel olyan gyorsan fejlődnek), viszont ők ezt úgy élhetik meg, hogy már nem vagyunk rájuk büszkék, hogy kevésbé szeretjük őket, még többet kell tenniük az elismerésünkért. Ehelyett a fejlődő szemléletre (angolul "growth mindset) törekedjünk, vagyis, hogy a gyermek ne kudarcként élje meg a sikertelen próbálkozásokat, ne arra a következtetésre jusson belőle, hogy "ez nekem nem megy" vagy "én ebben nem vagyok ügyes". Ha mindig azt szeretnék elérni, hogy a mi szemünkben "ügyesek" legyenek, nem biztos, hogy bele mernek vágni olyan dolgokba, amik nem fognak nekik első próbálkozásra sikerülni. Erről részletesebben itt (katt!) olvashattok egy nagyon jó cikket. 

A "nem szabad"-ot általában baba korú, vagy totyogó gyerekek felé irányuló kommunikációban hallom. Értem persze, hogy miért használják ezt annyira sokan. Nem biztosak abban, hogy egy bonyolult magyarázatot megértene a gyerek, ráadásul valamire hirtelen kell reagálni, nehogy baj történjen. Nyilván, ha egy életveszélyes pillanatban ez csúszik ki a szánkon, és ezzel tudjuk megakadályozni a tragédiát, még mindig sokkal-sokkal jobb, mintha nem szóltunk volna semmit. Olyan helyzetekre gondolok inkább, amikben sokszor engedhetnénk Nekik, hogy megtapasztalják a dolgok természetes következményét (természetes következmény: olyan következmény, ami biztosan, minden alkalommal bekövetkezik, külső befolyás nélkül. Például nem veszünk fel esőkabátot, és elered az eső, akkor  megázunk). Sokszor olyanokért is rájuk szólunk például egy "nem szabad"-dal szerintem, amik számunka kényelmetlenek, zavaróak, de alapvetően senkinek nem esik tőle bántódása. Az otthoni előkészített környezetnek pedig fontos eleme, hogy ami a gyermek számára hozzáférhető, ahhoz nyugodtan nyúlhasson. Ezzel minimalizáljuk azokat a dolgokat, amiket nem szabad nekik. Ami tényleg veszélyes, és azért nem szabad, ott igyekszem mindig úgy fogalmazni, hogy ezért vagy azért veszélyes.

Hogyha a gyermek bármiféle intelligens tevékenységet végez, nem szabad közbe avatkoznunk, még akkor sem, ha az számunkra értelmetlennek, vagy nemkívánatosnak tűnik (ameddig nem kifejezetten veszélyes, persze). ~ Maria Montessori

A sportkommentátorkodás (angolul "sportscasting") egy hasznos kommunikációs eszköz, amit kisgyermekeknél tudunk alkalmazni. Sokszor, ha valami nehézségbe ütköznek (mondjuk a zoknijukat szeretnék önállóan felvenni, és már percek óta próbálják, mégsem sikerül) bennünk ott van az az automatikus reakció, hogy hagyd csak, majd én segítek, rád adom a zoknit. Pedig sokkal hasznosabb tud lenni, ha kicsit várunk, és ha esetleg kifejezik a negatív érzelmeiket, frusztrációjukat, kipróbáljuk ezt a technikát. Ennek lényege, hogy objektívan megnevezzük, amit látunk, tehát a zoknis példánál maradva: "Hú, de nehéz felvenni azt a zoknit, igaz? Tényleg nem könnyű feladat.  Nagyon idegesítő. Még nyugodtan próbálkozz, megvárlak." Ha nagyon feldúlt a gyermek, és a segítségünket kéri, természetesen nem mondom, hogy ne segítsünk, de sokszor a gyermekek tempója a mienkhez képest csiga lassúnak tűnik, és ahelyett, hogy várnánk egy kicsit, inkább közbelépünk. A felnőtt azért csinálja a dolgokat, mert valamilyen célja van vele (például vegyünk zoknit, cipőt, menjünk ki játszani)- míg a gyermek, főleg a kisebb gyermekek leginkább a dolgok folyamatát élvezi. Sokszor magukhoz képest nagyon sokat dolgoznak valamivel, aztán amikor elkészülnek otthagyják, vagy lerombolják, mivel nekik nem ez a fontos.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy felnőttként mi szeretnénk végezni a dolgokkal, olyan gyorsan amint csak lehet, hogy azok legyenek készen, befejezve. De a gyermek számára az út a fontos, nem pedig a cél. ~ Margaret Stephenson

A "nincs semmi baj" és "Nem kell sírni" abból a természetes vágyunkból ered, hogy megnyugtassuk saját magunkat, és hogy erős, szívós gyerekeket neveljünk. Amire viszont nem vagyunk ilyenkor tekintettel az az, hogy a sírás ugyan negatív dolognak tűnik (pláne az érzékeny szülői szívnek), de valójában oxitocint szabadít fel vele a szervezetünk, így önnyugtató hatása van. A másik dolog, hogy fontos, hogy az érzelmeinket megéljünk az adott pillanatban, ebből tanuljuk meg, hogyan kezeljük őket a későbbiekben, illetve ezek elnyomása hosszú távon nem vezet jó útra. Teljesen meg tudom érteni a szülőket, amiért nem szeretnék, hogy sírjon a gyerekük, de ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy most éppen szomorú, vagy fáj neki valami, de ha kiadhatja magából egy biztonságos, nyugodt környezetben ezt a rossz érzést, ezt a feszültséget, utána biztos, hogy sokkal jobban fogja magát érezni. A gyermek tisztelete itt is megnyilvánul: képzeljük el, ha egy felnőtt (pláne akit ismerünk és szeretünk) elesik, megbotlik, megüti magát, elsírja magát mit teszünk? Valószínűleg megkérdezzük, hogy jól van-e, tudunk-e valamiben segíteni, fáj-e valamije... Tegyük ugyanezt a gyermekünkkel. Tudom ám, hogy egy felnőttel ez ritkán fordul elő, egy gyerekkel meg akár napjában százszor is, és azt is tudom, hogy ez szülőként mennyire kimerítő, fárasztó, elkeserítő érzés tud lenni. Próbáljunk arra gondolni, hogyha most komolyan vesszük a gondjaikat, és empátiával fordulunk feléjük, akkor később, felnőttként a nagyobb gondjaikkal is bizalommal tudnak majd hozzánk fordulni.

Utolsóként egy nagyon megosztó téma, de én fontosnak találom, és ezért igyekszem tudatosan kerülni, az a "kislány", "kisfiú", és egyéb gender-specifikus szavak használata. Azt gondolom, hogy ezekkel tudatalatti, nemi sztereotípiákat erősítek, és ezt a legkevésbé sem szeretném. Ráadásul vannak olyan gyerekek és felnőttek, akik egyik nemmel sem tudnak azonosulni. Nem szeretném, ha így próbálná meg kategorizálni a körülötte élő embereket. Magamon is sokszor elgondolkozom, hogy mi alapján mondom, hogy kislány/ kisfiú, és általában főleg a ruházat, hajviselet alapján "csoportosítom" fejben a gyerekeket. Azt szeretném, hogyha a gyermekem tudná, hogy attól még, hogy rózsaszín nadrág van valakin, és esetleg hosszú haja is van, nem egyértelműen lány. Ehelyett azt szoktam mondani, hogy "gyerek".

A fent említett példákkal nem biztos, hogy mindenki azonosulni tud, és ez nem is baj. Minden család a saját értékrendjével összhangban találja meg a számukra működő szókincset. Ami a legfontosabb, hogy gondolkodjunk rajta, hogy mit miért és hogyan fogalmazunk meg, amikor gyermekekkel beszélünk.